A szerzők előrebocsátják, hogy
szerintük a demokratikus társadalmakban, a komoly erkölcsi konfliktusok
megoldására a nyilvános vitát (public discussion) gyakran jobb eszköznek
tekintik, mint más demokratikus eljárásokat, így a szavazást vagy az
alkufolyamatokat. A társadalmi konfliktusok egyébként is többféle természetűek
lehetnek, származhatnak a vélemények, az érdekek, vagy világnézetek
különbözőégéből. Ezen eltérő forrásból származó konfliktusok feloldására eltérő
intézményesített eljárásokat kell kialakítani. Az a demokratikus uralmi
rendszerekben alapvető elvárás (cél) viszont, hogy elismerjük, a különbözőség
konfliktusokat szül, és ezeket a konfliktusokat békés módon kell megoldani. A
tolerancia a demokratikus (politikai) kultúra lényeges eleme.
A nyilvános viták két típusát
érdemes megkülönböztetni, témánk szempontjából is. Az egyrészt ilyen viták zajlanak
le olyan helyszíneken, ahol (közösségi) döntések is születnek. Erre példa a
helyi önkormányzatok vagy a parlament testületi ülése. Ezekben a vitákban
résztvevő személyek egy időben, egy helyen vannak, és tanácskozásuk eredménye
egy mindenkit kötelező határozat meghozatala lesz. A viták ezen formáját – a
rendet és az egymás iránti tiszteletet előíró – tanácskozási szabályok kötik,
amelyek betartásáról az ülést/vitát vezető személy, sajátos hatáskörei
gyakorlásával gondoskodik. A nyilvános viták ezen fajtájára a szerzők „public deliberation” fogalmát
használják, ezt magyarra intézményi
deliberatív vitaként fordítjuk.
A nyilvános viták másik
fajtájának fórumai az újságok, televíziók, politikai gyűlések. Ezek az előbbi
formától eltérnek annyiban, amennyiben nem kapcsolódnak közvetlenül közösségi
döntések meghozatalához, inkább a közvélemény formálódásának részét képezik.
Továbbá ezek a viták különböző helyen és időben megfogalmazott véleményekből
épülnek fel, és így nincs is „levezető elnöke” a vitának. Ezeket a véleményeket
többnyire különböző lapok és rovatok szerkesztői moderálják. Ezt a fajta
nyilvános vitát a distinkció érdekében a szerzők a „public discussion” fogalmával jelölik, ezt a közvélemény nyilvános vitáiként foghatjuk fel.
Utalunk arra, hogy Habermasnál is
megjelenik egy hasonló különbségtétel az intézményesített deliberatív eljárások
és az informálisan kialakuló közvélemény között (ld. még alább), és Habermas
hangsúlyozza a két szféra közötti átjárást, kapcsolódást.[2]
A szerzők szerint a közvélemény rendes
vitái a világnézeti viták demokratikus úton való megoldásához járulnak hozzá,
az ilyen vitáktól való távolmaradás vagy azok elkerülése csak elfedi,
ideiglenesen jegeli ezeket a konfliktusokat. Ezért ők elszántan érvelnek az
érvek lehetőség szerint minél szélesebb körre kiterjedő nyilvános ütköztetése
mellett. Ez a kiterjesztés azonban nem jelenti, hogy a viták számára nem kell,
vagy nem lehet szabályokat felállítani. A demokratikus vita szabályozott.
Szabályokat lehet felállítani a nyilvános vitába való becsatlakozásra és a
vitában való részvételre egyaránt. Az előbbiek jogi normákban jelennek meg, az
utóbbiak inkább a szereplők által alkotott és elfogadott önszabályozásban
(etikai-magatartási kódexek, stb.).
A szerzők a demokratikus rendszerek
alapelveit is kiemelik, mint a nyilvános viták szabályainak és értékelésének
vezérfonalait. Ilyen demokratikus princípiumok:
- egyenlőség
és inklúzió: a polgárok egyenlősége mind a nyilvános szférában, mind a közösségi
döntéshozatalban. Minden vélemény számít, mert javítja a döntések minőségét.
- nyilvánosság:
a társadalmi konfliktusoknak és a hozzájuk kapcsolódó vitáknak a felszínre kell
bukkanniuk. A tabuk és az információk hiánya rontják a demokratikus
eljárásokat.
- számonkérhetőség:
a politikai szereplők cselekedetei és a nyilvánosan érvelők álláspontja legyen megindokolt,
az álláspontokat és döntéseket tesztelje nyilvános kritika, valamint
argumentációs kényszer („trial of
discussion”).
A lehető legszélesebb körben inkluzívvá
tett nyilvános vitában ugyanakkor szükséges a szólásszabadság némely szempontok
szerinti korlátozása – a demokratikus eljárások védelme érdekében. A szerzők
három ilyen igazolható korlátot sorolnak fel: a politikai arénában nem szabad
engedélyezni az erőszakra uszítás semmilyen formáját (a demokrácia és erőszak
nem összeegyeztethető), továbbá elfogadhatatlan, ha valaki(ke)t ki akarnak
rekeszteni politikai közösségből (a demokratikus akaratképzés folyamatából), és tilthatóak azok a vélemények, amelyek más
emberi lények emberi méltóságát kérdőjelezi meg.
Fontos, hogy a vitába való
belépés és a vitában való részvétel szabályai közül az előbbiek tekintetében
lehet jogi eszközökkel beavatkozni.
A szerzők szerint a
szélsőségesekre a demokratikus politikai vitákban való részvétel civilizáció
hatással van. A demokratikus politikai viták megóvása érdekében alapvetően nem
az egyes szereplők kizárása a megfelelő megoldás. Komoly kritikával illetik
azokat a nézeteket (pl. Habermas, Rawls) amelyek valamilyen standardok révén
kívánják értékelni a demokratikus eljárásokat, s a politikai vitában való részvételt
bizonyos normatív előfeltételeknek való megfelelés alapján kívánják csak
biztosítani. A szerzők úgy érvelnek, hogy a demokrácia védelme könnyen
fordulhat paternalizmusba, amely a viták tartalmát és szereplőit is meg kívánja
határozni. Szerintük inkább éppen a fentebb említett kritériumok érvényesítése
révén védhető a demokratikus diskurzus. A lehető legtöbb résztvevő bevonásával,
a lehető legtöbb érv felszínre hozásával és a szereplők érveinek számon kérhetőségével
lehet inkább megfelelő kereteket szabni, a vita szabályozásának ezeket az
elveket kell garantálniuk. Ebből kifolyóan, a kölcsönös tisztelet és a számon kérhető
képviselet elvét fejtik ki bővebben.
A tanulmány ezeket a megállapításokat
egy esettanulmány révén alkalmazza a valóságra, mégpedig a francia nemzeti
front és a radikális jobboldal múlt század végi erősödésével kapcsolatban. Megállapítják,
hogy a radikálisok több esetben kisajátítják a „nemzet” és a nemzeti érdekek
képviseletét, szemben a „többi” politikai erővel. A nemzeti front képviselőivel
való vitába bocsátkozást sokszor azzal az érvvel utasítják el a többi
szereplők, hogy noha jelen vitában nem, de amúgy a radikális erők rasszisták és
fasiszták, az ilyenekkel pedig a demokratikus erők nem vitatkoznak. Ezen
háttérre való hivatkozást a szerzők helytelennek ítélik.
Összegzésképpen a szerzők
felvetik, hogy ha naivnak is tűnik álláspontjuk, láthatóan nem sikeresek más
megközelítések.
A magyar szakirodalomban egyébként
a közvélemény hasonlóan önfejlesztő, öntisztító mechanizmusa megjelent az AB
véleményszabadsággal kapcsolatos alaphatározatában (30/1992), és ennek kritikája[3]
egyaránt.
[1] Feinemma, Meindert – Maussen,
Marcel: Dealing with Extremists in Public Discussion: Front National and
“Republican Front” in France. In: Journal
of Political Philosophy, 2000/3. pp. 379-400.
[2] Jürgen Habermas: Between
Facts and Norms. Contribution to a Discourse Theory of Law and Democracy.
Cambridge, MIT Press, 1996. és Jürgen Habermas: A demokrácia három normatív
modellje, továbbá uő: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása.
[3] Kilényi Géza: Az
Alkotmánybíróság és a gyűlöletbeszéd. In:
Közjogi Szemle, 2009/1. szám, pp. 8-18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése